Barátság

“Mindenki hallja, hogy mit mondasz, a barátok meghallják azt, amit mondasz, de az igazi barát figyel arra is, amit nem mondasz ki.” 


“Sohasem veszíthetjük el, amiben egyszer örömünket leltük. Mindazok, akiket mélyen szeretünk, részünkké válnak.”


“Az igazi barát a legnagyobb kincs – és minden kincs közül ennek megszerzésére gondolunk legkevesebbet.”

“Nemcsak azért szeretlek, ami vagy,

Hanem amivé válok, amikor velem vagy.

Nemcsak azért szeretlek, amivé magad tetted,

De azért is, amit velem teszel.

Szeretlek, mert többet tettél bármely krédónál:

Tetted, hogy jól érezzem magam; és jobban

Bármily végzetnél, tetted, hogy éljek boldogan.

Egyetlen érintés nélkül tetted ezt,

Szavak nélkül, jelek nélkül.

A lényed volt az, mely ezt művelte.

S talán épp ebben áll a barátság.”

A barátság az, mi megmutatja nekünk,

hogy sem örömünkben, sem bánatunkban nem vagyunk egyedül.

A barátommal minden gondunkat elmondjuk egymásnak. Sokszor semmit nem tehetünk, hogy megoldjunk bármit is. De tudjuk, hogy ott vagyunk egymásnak, lesve egymás szavát, s ennél több segítség nem is kell.

Lehet, egy barátod elmegy - oly messzire, hogy tán soha nem látod viszont. És mégis, benned jelen lesz, örökké.

Gondoljon mindazokra, akikre nem fordít elég figyelmet, mert egy napon, mikor eltűnnek az életéből, túl késő lesz!


A szívem kihagyott egy ütemet, aztán megbotlott és hasra esett.


Mindig így érzed, hogy csak egyetlen embert tudsz szeretni a világon. De aztán találsz valaki mást, majd pedig őrültségnek fog tűnni, hogy valaha is aggódtál emiatt.


Az egy dolog, ha valamit nem akar az ember, de teljesen más, ha közlik, hogy esélyed sincsen rá. Azt hiszem, jólesik a tudat, hogy egy nap belevághatsz, ha meggondolnád magad.


Hogyan vágyakozhat a szív olyasmi után, amiről a fej tudja, hogy lehetetlen, bűnös dolog?


Az fontos igazán, akit félünk elveszíteni.


Tudom, néha jobb így maradni, önmagunkba fordulva, magunkba zárkózva. Mert elég egy pillantás, hogy meginogjunk, elég, ha valaki kinyújtja a kezét, és máris érezzük, mennyire törékenyek, mennyire sebezhetőek vagyunk, és minden összeomlik, akár egy gyufából emelt piramis.


A türelem kér, sohasem követel. A türelem elviseli mások tökéletlenségét.


A végzet, az hatalmas dolog. Nem lehet elszaladni előle. Utoléri az embert.


Amit nem lát a szem, azért nem fáj a szív.


A szerelem bonyolult, és ami a legrosszabb, kiszámíthatatlan.


Vannak emberek, akikkel élni nem könnyű, de akikről lemondani lehetetlenség.


Amikor valahol végre jól vagyok, eszembe ötlik: nemsokára vége. S ahelyett, hogy minden percét kiélvezném, azon búslakodom: percről percre fogy az időm.


Akkor is nekivágok, ha nincs reményem, s akkor is kitartok, ha nem kecsegtet siker.


Nem "megbocsátani" nehéz, hanem elfelejteni és újra hinni.


Néha azzal veszekszünk a legtöbbet, akit a legjobban szeretünk.


A büszkeség tréfa, melynek hallatán a bennünk lakozó idegen előbb-utóbb felkacag.


Szeretném, ha lelassulna az idő... szeretném, ha lenne időm élvezni az életet.

‎* _██_*。*./ \ .˛* .˛.*.★* *★ 。*
˛. (´• ̮•)*˛°*/.♫.♫\*˛.* ˛_Π_____. * ˛*
.°( . • . ) ˛°./• '♫ ' •\.˛*./______/~＼*. ˛*.。˛* ˛. *。 Mindjárt KARÁCSONY! ♥
*(...'•'.. ) *˛╬╬╬╬╬˛°.｜田田 ｜門｜╬╬╬╬ .
¯˜"*°••°*"˜¯`´¯˜"*°••°*"˜¯` ´¯˜"*°´¯˜"*°••°*"˜¯`´¯˜"*°

Ha  álmodni  akarunk (...), ne elégedjünk meg csekéllyel. Ha az elérhetetlen vágyakra szorulunk, kívánjuk egyúttal az egész lehetetlenséget.

Ha az ember igazán hisz valamiben, esetleg az sem baj, ha nem igaz. Sokszor a puszta hit is lehet igazi nagy ajándék.


Barát... 
Barát az, aki szemedbe néz, és rögtön megmondja, jól vagy-e. 
Barát... 
Barát az, aki mielőtt megszólalnál, már tudja, mit kell mondani, és pontosan célba talál. 
Barát... 
Barát az, aki egyetlen mosolyával jókedvre derít, mig mások hiába probálják meg 1000-szóval ugyanezt. 
Barát... 
Barát az, aki úgy tud segíteni és megszólalni, mint, te... és benned én barátra találtam.


Nem érdekel ha rossz a hajad,ha foltos a ruhád,ha pizsomában táncolsz egy idióta dalra.. Te nekem úgyis a világot jelented..Mit kell nekem pasi? Itt a legjobb barátnőm! 

Ady Endre : A békés eltávozás

Száritson ki szemükből a Nap,
Kik egyszer is megnéztek.
Ne hagyjon az én suta arcom
Senkinek se szánó emléket.

Sors-intézőm a Semmi legyen;
Szem- és fültömő Semmi,
Adassék meg nekem vád nélkül
S észrevevő vágy nélkül menni.

Hangomat a Semmi igya föl,
Mint az álmokat issza
S az én gyönge, panaszos hangom
Ne jajgasson senkinek vissza.

Távozzak el én mindenkitől
Megsemmisülve, szökve,
Szemekből, fülekből távozzak
Emlékek nélkül és örökre.

Egy suhanás se árulja el,
Mit lelkem úgyis titkolt:
Valaki elment élet nélkül,
Valaki elment, aki itt volt.

Felejtsem el én is magamat,
Nagyboldogan felejtsem,
Önmagamból és a világból
Szédülve, zuhantva leejtsem.

Akkor se legyek majd senkié,
De ne is legyek árva,
Nézzek szép, hideg mosolygással
Az én hívó, örök arámra.

Nem voltam másé, se magamé,
Arám: a hideg Semmi,
Nincs jogom, hogy emléket hagyjak
És, jaj, nincs jogom emlékezni.

Feledt kérdésként, választalan
Bukjam csöndbe omoltan:
Ha nem voltam, ne vágyjak lenni
S maradjak titok, hogyha voltam.

Sose adom fel és ezt megigérem.Erős leszek mégha minden rosszra fordul is.Ha a sötétben állok ,akkor is hinni fogok, erős leszek mert azt mondtad az kell lennem. Igy hát erős leszek, de ez nem jelenti,hogy boldog is...

Ady Endre : Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.


Világok pusztulásán 
Ősi vad , kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.


Már vénülő kezemmel 
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel 
Őrizem a szemedet.


Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

‎"Bűn az élet, de meghalni félek, mert van egy fiú, akiért élek. Van egy bűnöm, mely fáj és éget, pedig csak két szó:Szeretlek Téged! Suttog a némaság ábrándos méséket, azt sugja halkan, látni szeretnélek."


Csókolj lassan,felejtsd el a holnapot,felejtsd el a tegnapot,csak élj a jelennek, csak élj nekem...

Ady Endre : Dal egy Ágneshez

Ágnes, Ágnes, a szerelem
Ötlettelen és ócska jószág.
És mégis, hidd el, ez az egy
Hajszás valamink: a valóság.

Az ember mindent elfeled,
Élni, hazudni, halni, adni,
De csók-kérő daganata
A sírban sem fog lelohadni.

Ágnes, az évek és napok,
Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
Holnap s mindig az emberek
Ölelnek, szülnek és temetnek.

Valahogyan, valahogyan
Ezt kellene feledni máma.
Ez a kicsi kis feledés:
Ez az emberek boldogsága.

Ágnes, ugy-e mi feledünk?
Ágnes, ugy-e a napok, évek
Nem rontják meg a mámorunk,
Nem rontnak meg engem és téged?

Olyan mindegy, mint szeretünk,
Olyan mindegy, csókunk mifajta,
Olyan közeli a Halál
S olyan nagyszerű győzni rajta.

Ady Endre : Ruth és Delila

Száz alakban, százképpen látlak,
Látlak Ruthnak és Delilának,
Látlak mindenkinek.

Látlak szelidnek, látlak szépnek,
Csunyaságnak, gyönyörüségnek,
Látlak mindenkinek.

Látlak keserünek, gonosznak,
Tisztának és vériszaposnak,
Látlak mindenkinek.

Látlak darabosnak, egésznek,
Csóknak, savónak, sónak, méznek,
Látlak mindenkinek.

Látlak angyalnak és ördögnek,
Dicső Valónak, tunya dögnek,
Látlak mindenkinek.

Látlak életnek és halálnak,
Tornak, gyásznak, áldásnak, bálnak,
Látlak mindenkinek.

Száz alakban, százképpen látlak,
Látlak Ruthnak és Delilának,
Látlak mindenkinek.

Ady Endre : Léda ajkai között

Az ajkaid közt rejtőznék el,
De a szemeid reám nyílnak:
Meglátnak az én cimboráim,
Nagyon holdas most minden éjjel.

Lédám, meddig tart a bujósdi,
Ez az ős, húnyó, csalfa játék?
Tudom, hogy a nyomomban vannak
S nem szabad nyögni, sírni, szólni.

Szomorú, zöld, nagy szemeidben
Dőzsölnek az én cimboráim,
Kikukucskálnak, leskelődnek
A Mámor, a Halál s az Isten.

Ha akarják, szivemre szállnak,
Csókolj, Lédám, semmivé csókolj,
Hogy hiába jöttenek légyen,
Ha ajkaid közt megtalálnak.

Dabi István : Sohase kérdezd

sohase kérdezd
hogy örülök-e
vagy bánkódom
az igazat meg nem mondom
és ne kérdezd
hogy szeretek-e
vagy gyűlölök valakit
mert hazudni fogok
csak miután lerántod
arcomról a maszkot
látod meg az énemet
de honnan tudhatod
hogy az álarc alatt
nem egy másik álarc van
a végtelenségig

♥

Az időd véges, úgyhogy ne vesztegesd el arra, hogy valaki más életét éled! (...) Ne engedd, hogy mások véleménye túlharsogja a saját belső hangodat! De ami a legfontosabb, legyen elég bátorságod a szívedre és a megérzéseidre hallgatni! Ők valahogy már most is tudják, mivé akarsz válni valójában.


Úgy hiszem, ha törődsz valakivel, akkor boldognak akarod tudni, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy te kimaradsz belőle.


Nem tudok olyan jó lenni, amilyen szeretnék, de olyan rossz se, amilyennek lennem kéne.


Annyi mindent szeretnék neked mondani, de nem is tudom, hol kezdjem. Talán azzal, hogy szeretlek? Vagy hogy a veled töltött napok voltak a legboldogabbak életemben? Vagy, hogy az alatt a rövid idő alatt, amióta megismertelek, arra jutottam, hogy nekünk együtt kell maradnunk? (...) Tudom, hogy mostantól ezerszer újra át fogom élni az együtt töltött napokat. Hallani fogom a nevetésedet, látni fogom az arcodat, és érezni fogom, ahogy megölelsz. Mindez hiányozni fog, jobban, mind képzelnéd.


Nem szeretlek (...), de kellesz nekem, és szükségem van rád; szeretem, ha ott szuszogsz az ágyban, mellettem ülsz a televízió előtt, vagy az asztalnál ülve töltöd ki a lottót; és ha ezt szerelemnek hívják, akkor talán mégiscsak szeretlek.


Az ember megrészegedik, ha szívébe költözik az ég. Amíg távol voltál, haldokoltam. Te adtad vissza tűnő életemet. Azt éreztem, valami belém hasított, oszlik a homály, és izzón, lázasan árad vissza belém a gyönyörű élet. Milyen furcsa élet, amit te adtál vissza. Olyan mennyei, hogy szinte fáj. Mintha nőne a lelkem, s nem találná helyét a testemben. Angyali érzés ez, a beteljesedés érzése, fejembe száll és elszédít. Mintha szárnyak verdesnének a szívem helyén.


Az őszinteség is emberi dolog. (...) Az igazság is bennünk él, bennünk, emberekben, s amióta igazság létezik, az csak velünk létezik, mi vagyunk az igazság hordozói.


Nem, nem felejtettelek el, de te aludtál a szívemben, és én nem mertelek felébreszteni.


Boldog soha nem lesz, mert én hiányozni fogok neki. Ez lesz a büntetése, amíg él. Én tudom, hogy az a legrosszabb érzés, ha valaki hiányzik.


Némely szó egyszersmind beszéd is, sírás és kiáltás egyszerre. Minden rajongás és minden fájdalom egybeolvad, és együtt tör ki benne.


Néha úgy gondolom, hogy elpazaroljuk a szavakat és a pillanatokat, és nem fordítunk időt arra, hogy olyanokat kimondjunk, amik a szívünkben vannak akkor, amikor még esélyünk van rá.


A barátságnak az a lényege, hogy mindig ugyanolyan legyél a barátoddal... Az én barátom úgy fogadjon egy év múltán, egy év távollét után is, ahogy régen. A baráttal mindig ugyanúgy veszed föl a fonalat. A barát, akármi történt közben, az a barátod marad.


Néha vannak olyan harcok, amikből ki kell maradnunk.

Ady Endre : Sirasson meg

Rossz útra tévedtem, világ csúfja lettem,
Szép út állt előttem, de nem azt követtem.
Nem adok, nem hajtok semmit a világra,
Bolond célok után rohanok zihálva,
Bolond célok után álmodozva, balgán -
Így beszélnek rólam minden utca sarkán,
- Édesanyám, lelkem,
Sirasson meg engem.


Sirasson meg engem, szerencsétlen lettem,
Azok tettek azzá, akiket szerettem.
Üres lett a szívem, üres lett utánok,
Betöltötték kínzó, messze űző álmok.
Álmok rabja lettem, csak álmokért élek,
Egy mámoros álom lett nékem az élet,
- Édesanyám, lelkem,
Sirasson meg engem.


Tudom, hogy szeretett, tudom, hogy szeret még,
Pedig én dúltam fel nyugodalmát, csendjét,
Énbennem csalódott, értem fáj a lelke,
Én pedig rohanok balga küzdelembe
Diadalt aratni. Milyen dőre álom,
Pedig hozzá kötve életem, halálom!
- Édesanyám, lelkem,
Sirasson meg engem.


Igazságért küzdök, tudom, hogy hiába,
De ha harcba szólít szivem minden vágya,
Mit tehetek róla? Tán az örök végzet
Rótta rám e kínos, bús kötelességet
S én csak mint vak eszköz teljesítem s várom,
Mig kidűlök s lesz más, ki helyembe álljon.
- Édesanyám, lelkem,
Sirasson meg engem.


Eladtam már magam, nem magamnak élek,
Nyugalmat, pihenést már nem is remélek,
Lelkem lett a küzdés, szivem lett az álmom,
Szivemet keresem, amíg megtalálom,
Egy új Ahasvérként bolyongok örökre,
Míg lerogyom holtan egy útszéli rögre.
- Édesanyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Ami leírhatatlan,
a vallomásban az,
ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás
vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.

Müller Péter

Aki szárnyatlanul él a viharos, ködszürke Időben, nem tehet mást, mint vár - várja a jobb világot, s a partot. Így élünk. Jó azoknak, akik várni tudnak még - mert sokan már nem is várnak, egyáltalán.

Angel

Milyen is vagyok? Néha ördög, néha angyal, Néha bevonnád arannyal, Néha szurok, meg toll kéne, Hogy azt kenjed a képére, Néha hívod, néha bánod, Hogy meglátta a napvilágot. Néha megtipor a lába, Néha büszkén nézel rája, Néha vonz, és néha taszít, Ragyogása néha vakít. Néha vár, és néha várat. Néha birtokolhatsz százat. Néha száz vesz birtokába, Néha csak egy ejt fogságba. Néha ostoba az arca, Néha ez csak álca rajta. Néha sír, és néha kacag, Néha boldog dalra fakad, Néha mérges, néha fáradt, Néha kincs a világnak. Néha átok, néha áldás. Néhacsak egy néme kiáltás....

Forever...

Egy életed van. Bármit is kezdesz vele, bármilyen baj is ér, azzal kell élned. Nem teheted meg nem történtté.

A szenvedély elindíthat egy kapcsolatot, de arra nem lehet számítani, hogy életben is tartja.

Egy kínai mondás szerint: "Akik igazán vonzódnak egymáshoz, azokat ezer mérföld sem választhatja el. Akik nem, azok akkor sem kerülnek össze, ha a szomszédban élnek."
A létezés egyetlen állandó tulajdonsága a változás.

Mindenkinek magának kell megterveznie az életét, különben mások teszik meg helyette.

Az erős nem fél. Csak a gyenge fél. Maga a félelem nem egyéb, mint annak a tudatnak az átélése, hogy gyenge vagyok. Védtelen. Megölhető, tönkretehető, kifosztható.

Ady Endre : Ha szeretlek

Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden, minden,
Egy átálmodott kárhozat,
Amely még szebbé fogja tenni
Az eljövendő álmokat.

Ha szeretlek, akkor vergődve
A halált nem hívom soha,
Eltűröm még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golgota.
Mikor álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom -
A lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom.

Ha szeretlek... Ne adja Isten,
Hogy hazug legyen ez a hit!...
De mért?... Legyen hitvány hazugság,
Elég, hogy engem boldogít.
Ha úgy érzem, hogy most szeretlek,
Haljak meg most, ez üdv alatt -
Többet ér egy hosszú életnél
Egy álmot nyujtó pillanat!...

idézetek még ma estére...:)

Nem véletlenül születtünk erre az életre, nem egy értelmetlen színdarab szerepeit alakítjuk. Életünknek, sorsunknak célja van, és a jelek arra mutatnak, hogy egy titokzatos erő, valamiféle gondviselés abba az irányba terelget bennünket.

Magadon kívül senki másra nem számíthatsz. Tudod, ez szomorú, de igaz, és mihamarább tudod, annál jobb.

Ha két embernek együtt kell lennie, végül úgyis egymásra találnak.

- A gyűlölet nélküli harc olyan, mint egy sas szárnyak nélkül.
- Talán nem tudod, ezért elmondom. Egy harcos csak akkor forgatja a kardját, ha kötelessége. Ha gyűlöletből teszi, az csupán mocskos erőszak, nem csatának hívjuk.

Ha valaki rosszabbnak tartja magát a többi embernél, az az egyik legelvetemültebb kevélység - mert a lehető legpusztítóbb módja a másoktól való különbözésnek.

Talán csak álmodlak. Talán te álmodsz engem; talán csak egymás álmaiban létezünk, és reggelente, amikor felébredünk, elfelejtjük egymást.

A Béke Útja olyan, mint egy folyó, és mert nem áll ellen semminek, már azelőtt győz, mielőtt belekezdene bármibe. A béke művészete legyőzhetetlen, hiszen nem harcol semmivel, csak önmagával. Győzd le önmagad és legyőzöd a világot.

A tévedés is fontos. A csalódás is fontos. A kiábrándulás is. A találkozás is fontos, de az elválás is. Fontos a boldogság és a boldogtalanság. A közöny és a szenvedély is fontos. Az árulás is és a bűnbánat is. Fontos az egyedüllét gyötrelme és a kapcsolatok elviselhetetlensége. Az elhagyás és a visszatérés. Fontos a hűség és, sajnos, a hűtlenség is kihagyhatatlanul fontos. Mindent meg kell tapasztalnunk, rosszat és jót. Mindent át kell élnünk. Csak akkor lehetünk valóban egymáséi, ha már minden álruhát, gátlást, önzést, félelmet, csalódást, szenvedélyt, hazugságot levetettünk magunkról.

Nem vagyok gyerek, akinek mindenféleképpen győznie kell. (...) Ne hagyd, hogy úgy győzzek, hogy nem érdemlem meg, és nem érzem azt az örömet, hogy én vagyok a jobb.

Csak két dolog tudja felfedni az élet nagy titkait: a szenvedés és a szerelem.

Rádöbbentem, sokkal nehezebb úgy szeretni valakit, ha együtt vagy vele, mint ha nem.

Itt éltünk, mondom magamban, és boldogok voltunk. Ez a hely a miénk volt, ha rövid ideig is. Ha csak két éjszakát töltöttünk is a fedele alatt, valami itt maradt belőlünk. Semmi, ami kézzelfogható, nem egy hajtű az öltözőasztalon, sem egy aszpirines fiola vagy egy zsebkendő a párna alatt, de valami meghatározhatatlan, életünknek egy pillanata, egy gondolat, egy hangulat. Ez a ház a falaival oltalmazóan fogott körül minket. Szerettük egymást ezek között a falak között. Mindez tegnap volt. Ma pedig továbbmegyünk, mások vagyunk, mint tegnap voltunk, talán csak egy árnyalattal különbözünk tegnapi önmagunktól, de mégis mások vagyunk. Soha többé nem lehetünk azok, akik tegnap voltunk.

Ady Endre : A nap ravaszkodása

Mit akar most a Nap,
Miért akarja így tavasszal
Elhitetni,
Hogy sokkal boldogabb,
Szebb és fiatalabb vagyok? 

Száz új, ifju legény
Méltóbb az elbolonditásra
Vén magamnál;
De jön, jön, jön a fény
S én elkábultan reszketek. 

Óh, nagy akaratok,
Kik munkáltok a tavasz-fényben,
Már tudjátok,
Hogy én öreg vagyok
S öreg ember háladatos. 

Szép, víg üzenetek,
Csengjétek a tavaszt fülembe:
Ifju korral
Minden ember beteg
S én gyógyulok, mert vénülök. 

Mit akar most a Nap?
Azt akarja, hogy emlékezzek
S legyek boldog,
Most már, mikor szabad
S mikor már úgyse lehetek.

Idézetek csak úgy...

Magam vagyok az oka, hogy egyedül vagyok. Meg se próbáltam, hogy tartozzak valahova. Nem tudtam, mit akarok, csak azt tudtam, mit nem akarok.

Van egy régi kínai átok: élj érdekes időkben. Te azt mondod, rohadt élet. Én azt mondom, érdekes idők. Beleszülettünk, ezt kell élnünk.

Meg kellett csókolnom, fejfájós kényszert éreztem, hogy megcsókoljam. Ügyetlen volt a szája, forró és engedelmes. Fogvacogva próbált visszacsókolni, de a kezének már másik erő parancsolt, szabadulni akart a karomból.

Arisztotelész azt mondta, hogy az olimpiai játékokon nem a görög városok legerősebb emberei kapják meg a babérkoszorút, hanem azok, akik egyáltalán beneveztek, és ezzel nekirugaszkodtak, hogy győzzenek. Periklész meg azt mondta, ha Athént nagynak látod, gondolj arra, hogy dicsőségét merész emberek vívták ki, olyan emberek, akik tudták, hogy mi a kötelességük.

Lehetséges egyszerre igent és nemet mondani valamire? Úgy vágyni valamire, hogy közben rettegek tőle?

Mindenki születik valamire, ha igaz. Úgy látszik, én arra születtem, hogy minduntalan fejjel menjek a falnak. Majd utánanézek magamban, mi az oka, hogy ez tetszik is nekem.

Ady Endre : Öreg legény szerelme

Tizennyolc évednek csodáját,
Aranyos, szép lyán-ifjuságod
Titkait és a várt titkokat
Ajkaiddal miért kínálod?

Fájó fejemet símogatva
Nézz bele nagy, fáradt szemembe,
Ma szeretlek és diákosan
Megfrissült a csókjaim kedve.

Ma megbódulok friss testedtől,
Mint tubarózsa illatától,
Ma szeretlek és fájdalmasan
Rejtenélek el a világtól.

De ha holnap ifjabbat látsz majd,
Erősebbet, szebbet, delibbet,
Te, forró, kedves, kívánkozó,
Megmaradsz-e hűnek, szelídnek?

Én nem hívlak, Te akarsz jönni,
Ma még könnyű, szokott a bánat,
Tán nem ölne meg a búcsúzás,
Ma még irgalommal kívánlak.

Ma még futhatsz s itt hagyhatsz bátran
Imát s átkot összerebegve:
Jaj, a te szép, gyönyörű nyakad,
Ne kerüljön fojtó kezembe.

Ady Endre : Szépítő öregség

Kislyányom, most a vágyamnak örülj,
Örülj e csodás, öreg repesésnek,
Felejtsd a gyatra fiatalokat,
Kik a csókkal sietnek vagy megkésnek.
Tudod jól, hogy halásra számítok
S amit az Élet elvett,
Tán holnapig mind Veled pótolom:
Halálosan szeretem a szerelmet.

Hetyke, kényes, várható ifjaid
Gerinc-könnyítőn bánnak el a csókkal,
Hogy aztán még könnyebben fussanak.
Én torkig-vagyok minden földi jókkal
És helyettük a Minden most Te vagy
És Neked én a Minden,
Itt vagy, bár hűtlen tervet tervezel,
Soha, míg élek, el nem mehetsz innen.

Annyi és annyi feledt csók után
S Halállal küzdve, alkudva, ha est tér
És mindig várni, vágyní Tégedet,
Te, Élet, anya, Te gyermek, Te testvér,
Ezt a szerelmet kitől kaphatod,
Ezt az összes szerelmet?
Simogasd meg ritkuló hajamat,
Sírj egy kicsit kis, zavart Éva-gyermek.

Felejtem a jövő sír-fogadót
S elfelejtem, ami ért a világban,
Mert utoljára van még valamim:
Sárga, vidám, nagy szemeidben láttam.
Ujjongj, kislyányom: Halál-tél havaz
S itt állok fehér hitben,
Vágyban és mindent Neked áldozón:
Öreg vagyok s szebb, mint egy ifjú Isten.

Várnai Zseni : Őrzi egy néma óriás

Nem nyithatom fel koponyád,
nem vághatom föl szívedet,
mit gondolsz, és mit érezel,
soha megtudnom nem lehet.

Titokzatos burokban élsz,
akár a lepke télen át,
amit belőled láthatok,
gubóba szőtt külső ruhád.

Mit tudhatom, ki vagy, mi vagy?
Mit forralsz titkon ellenem,
nem ismerhetlek semmiképp,
s nem ismerem a gyermekem.

Arcom vonását hordja ő,
de arca mindig változik,
átvési minden pillanat,
és mind messzebbre távozik.

Csak egyre nő a messzeség,
idő, és tér oly óriás,
lélekország ércajtaját
őrzi egy néma óriás.

Amit tudok, csak sejtelem,
s amit sejtek, csak dőreség,
ám lelked meg nem foghatom,
mert az maga a messzeség.

Czóbel Minka : Vallomás

Ne mondd még a csillagnak sem,
Halkabban, csak halkan !
Oly csöndesen szólj hozzám, hogy
Szavadat se halljam.

Csókod ajkam ne is érje,
Szikratűztől félek,
Lángba borít egy világot
Szívem, ha felébred.

Hagyjuk, hagyjuk szívünk felett
Ezt az arany álmot,
Ezt a titkos, meg nem értett
Fehér boldogságot.

József Attila : Ordas

Éles a szeme a vadnak,
ragadozónak, szabadnak.
Mint a kék tél s a gyötrelem,
világos és könyörtelen.

Ordas kapál az ugaron;
ugassatok az udvaron.
Vonítsatok, de ne nagyon,
meghallja az árny a fagyon.

Zúzmara-lógókkal illan,
jég fénye közt tovavillan;
a kín csattogó hercege,
álmunk házőrzője, ebe!

Friss havat zabál még s érzi
husotok, amint bevérzi.
Eltünődik, száját nyalja
s morog, de maga se hallja.

Kardos Csongor : Hozzád

Lassan és hangtalanul
körém folyik és bekebelez,
megfekszem gyomrát és
hányadékában fuldoklom zihálva;
futni, menekülni akarnék tehozzád,
de minden sötét, fojtó, levegőtlen és nyálkás;
lerogyva földre, remegve, kúszva,
lábak nélkül is elérek hozzád!
éhségtől ordító farkasok dúlják fel bennem
a magányt;
bevallva-bevallatlanul kiszolgáltatott vagyok,
és magam alá vizelek,
mint szorongó gyerekek
és megtört, magatehetetlen öregek.
Felbuggyanó neved bennem a vágyakozás.
És nem tudom hogyan, miért,
miből, meddig még,
de újra meg újra megpendül
mélyen, belül, valahol a remény:
egyszer még kezedbe felejtkezik arcom.

Szabó Lőrinc : Szeretlek

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.


Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Szabó Lőrinc : Ébredés

Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal az égen át:
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok...és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyűlt volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden ígérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet...Ő
ép fölnézett rám: A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!... - sikoltotta s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.

Szabó Lőrinc : Ma még

Egymástól messze ébren álmodunk.
Ez már fél-halál! Hol vagy? Szavaid
kisérnek, ringatnak: „Egy ideig…”
Vonatom zug. „…nem találkozhatunk.”
Hajó visz. Itt? Ott? A nap rég kihunyt.
„Mihelyt lehet…” Hab suhog. Ott meg Itt
szétleng; de az álomhang átsegit:
„… azonnal értesitlek.” Óh, megunt
kikötő, tulpart! Zörgő kerekekre
emel a célom. „Vigyázz a szivedre!”,
szólsz még utánam; s végül, csókpuhán:
„Nagyon hiányzol!” Éjsötét a távol
s a csönd csupa seb. Ma még igy hiányzol.
Csak igy. De mi lesz a halál után?!

Szabó Lőrinc : Képzelt képzeleteddel

Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves, mialatt
gyors kerék visz: sóvár magányomat
hívja magányod, együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhűlni szorítását sziveden.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
volna, magába, míg így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.

Szabó Lőrinc : Káprázat

Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part s tenger összevegyül,
               
s együtt, egymás partján heverünk; –
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; –
                  
vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerüen
lüktetnek és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; –
           
vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,
húnyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,
                    
s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc –
                 
óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltününk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.

Ady Endre : Elfogyni az ölelésben

Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban, tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, vig halott
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Ady Endre : A mentő glória

Jönnek, jönnek, jönnek elébem
Bűnös multamnak évei
Gyászfátyolosan, feketében.

Mindegyiknek van egy nagy vádja
S én bűnrovásom hallgatom
Mellem vervén, hajam cibálva.

Ez is igaz, ez is: valóban
Nem voltam én állhatatos,
Sohase voltam, semmi jóban.

Tavaszt láttam csunya avarban
S elszalasztottam a tavaszt
S kellő időben meg nem haltam.

Bántottam, kik védtek, szerettek
S öleltem a judásokat:
Igazuk van, akik megvetnek.

De mégis, mégis gyászos pírban
Látom a mentő glóriát
Fejem körül, mert sokat sírtam.

Szabó Lőrinc : Ma még csak

Nem tudok én okosan
beszélni veled, mert
a szép test nyugtalanít:
nem látlak annak, aki vagy,
nem az vagyok, aki voltam, és
sokszor a szó csak azért
fontos, mert amíg
akadozva másról
beszélsz, én már az eljövendő
csókot látom a szádon.


Mindenkinek érthetetlen
a másik, - én tudom, hogy
csak akkor enyém a gondolatod,
ha te is enyém vagy, - óh, amíg
külön vagyunk, nem elég bizalmas
teljes szemérmét
levetkőzni a lélek,
de a testi szerelemben
összesimul és
játszva megérti az érthetetlent.


Ne haragudj, kedves, de még
nem tudok okosan
beszélni veled, mert
túl-friss vagy nekem, és
még csak annak örülök,
hogy vagy, hogy élsz, és nekem élsz:
ma még csak zavaromat
tudom elmondani, azt, hogy
szeretlek és
akarlak érthetetlenül.

Ady Endre : Minden csak volt

Minden csak volt: ma nincs semmi.
Lenni?
Kell az ördögnek ma: - lenni.
Minden csak volt, ma nincs semmi.

Bilincselten, rabon, zártan,
Vártam
S bús vagyok a mártírságban:
Nem ezt vártam rabon, zártan.
Vártam jó emberesebbet,
Szebbet
S hű életem mindig messzebb,
Hogy kapjon emberesebbet.

Ady Endre : Átkozott a gondolat

Óh, átkozott a csúf Gondolat,
Szörnyű szépsége az Embernek,
Kit most nagyszerűen levernek
Bűnei. 

Óh, Ember, aki senki se vagy,
Mért akarsz még te senkibb lenni,
Rabolni, ölni s enni s enni
Mért akarsz? 

Óh, Ember, gondolj csak egy kicsit
Vagy egy nagyot voltodnak vesztén,
Zsidó vagy Alláh-s vagy keresztyén:
Lakolál. 

Óh, Ember, jönnek a bajok
És te csupán ostoba voltál
S ledől bizony most minden oltár,
Ami volt. 

(Jaj, be baj, jaj, be nagy-nagy kár.)

Ady Endre : Játék a sorssal

Bekötöttem a szemed
És most találj hát meg, Sors:
Húnyósdi, buvósdi
Másképpen nem lehet,
Nem lehet és nem lehet. 

Lenyelem csábos szavad
És hiába beszélsz, Sors,
Kurjongni, kiáltni
Már régen nem szabad,
Nem szabad és nem szabad. 

Én tudom és jól tudom,
Hogy engem is célzolsz, Sors,
Kapósdi, futósdi:
Utamat befutom
S állok a kereszt-uton. 

(Ha labda is vagyok,
De a játékból
Ki lehet állni.)

Ady Endre : Fénylik a tenger

Sohse hittem, hogy dolgainkat
Rossz szemével igazán látja,
Mégis:
Beszéljen a Gondviseléssel,
Ha a Gondviselés barátja. 

A Gondviselés okos isten
S talán őt is gonddal cipelte.
Mégis:
Viseli annak is a gondját,
Aki minden bentről kiverve.

A Gondviselés még hinárzik
Lovas lábainak alatta,
Mégis
Már hangzik az ős-új kiáltás:
Üdvözlégy thalatta, thalatta. 

A tenger, a milliók lelke,
Már melegen fénylik előttünk,
Mégis
Ő régi-bután hadonászik
S mosolyogja Dózsa-elődünk. 

Őrültje a Gondviselésnek,
Semmit se bír már tisztán látni,
Mégis,
Ha szánjuk is, kímélnünk nem kell:
Rosszabb nem jön nála, akárki. 

Hogy fog ő még alkura lépni
Utáltak és féltek hadával,
Mégis
A Gondviselés elpártolni
Tőle, a dühödttől, nem átall. 

Keseredten miként bámulhat,
Rossz szemei miként merednek:
Mégis,
Ha tíz életet tízszer élne,
Jön, itt van már tenger eretnek.

Ady Endre : Be gyönyörű tavasz-éjjel

Akár erre, akár arra,
(Be gyönyörű tavasz-éjjel)
Csak szívünkben fölkavarva
Mehetünk,
Akár erre, akár arra. 

Vagy ezt mondod, vagy azt mondod,
(Be gyönyörű tavasz-éjjel)
Be fájnának most a gondok.
Jól vigyázz.
Vagy ezt mondod, vagy azt mondod.

Ha szeretsz, ha nem szeretsz még,
(Be gyönyörű tavasz-éjjel)
Én szeretni úgy szeretnék
Valakit,
Ha szeretsz, ha nem szeretsz még. 

Talán igen, vagy talán nem.
(Be gyönyörű tavasz-éjjel)
Reszketve szólok, hogy: ámen,
Legyen úgy,
Talán igen, vagy talán nem.

Ady Endre : Félig csókolt csók

Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.

"Vicces, hogy egy szia mindig viszláttal végződik; hogy az örökké valahogy mindig elmúlik; hogy mikor leginkább kellene, senki sincs melletted; hogy mennyi hazug szó lehet egy szerelmes levélben; hogy a legszebb emlékek könnyekkel járnak; hogy az emberek nem felejtenek, de megbocsátanak.. vicces, hogy az élet ilyen ironikus is lehet.. de a legviccesebb, hogy számomra ebből semmi sem vicces.."

Teljesen mindegy, hányszor csináltatsz új frizurát, hányszor mész edzésre vagy hány pohár Chardonnay-t iszol meg a csajokkal; az ágyban minden éjjel aprólékosan végiggondolod, mit is rontottál el..

Ady Endre : Bánat dalai

Mikor megláttalak, új életre keltem,
Kínos élet zordon multját elfeledtem,
Megnyílott előttem a bezárult éden,
Újra fellobogott elhamvadt reményem.
- Rózsaszinű felhők úszkáltak az égen. 

Ha néha hányt-vetett kétkedés hulláma,
Boldoggá tett szemed bíztató sugára.
Óh, hogy hittem én e csalfa, bolygó fénynek...
...Rabszolgája lettem csapodár szivének...
- Hittem a mosolygó, rózsaszinű égnek. 

Amikor elváltunk, szívem fénylő lángja
Kialudt örökre sötét éjszakába'...
Komor bánattá vált tündöklő reményem,
Fojtogató kínná égő szenvedélyem...
- Sötét, bús fellegek nyargaltak az égen

Paulo Coelho

Igen, nagyon szeretlek, senki mást nem szerettem így, és éppen ezért megyek el, mert ha maradok, az álom valósággá változik, és akkor majd birtokolni akarlak, azt akarom, hogy az enyém legyen az életed... De nem, nem akarom, hogy a mi szerelmünk is rabszolgasággá változzon. Jobb, ha megmarad álomnak. 

Vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak.

Mindig emlékezni fogok rá, hogy a szerelem a szabadság. Ez az a lecke, amelyet oly sok év után végre megtanultam. Ez az a lecke, amely száműzött, és ez az a lecke, amely most megszabadít.

Nem a nehézségektől félt: attól ijedt meg, hogy választania kell egy utat. És ha egy utat ki kell választani, akkor a többit ott kell hagyni. Előtte pedig még ott állt az egész élet, és mindig arra gondolt, hogy később talán megbánná mindazt, amit most csinálni szeretne. "Nem merem elkötelezni magam, mert félek, hogy rosszul döntök" - gondolta. Minden lehetséges úton végig akart menni, de épp ezért végül egyiken se ment végig.

Soha nem leszel az enyém, és ezért mindig az enyém leszel. Te voltál a remény magányos napjaimban, a kín a kétség óráiban és a hittel teli pillanataimban. Mert tudtam, hogy egyszer eljön a Másik Felem. (...) Csak azért léteztem tovább, mert biztos voltam a létezésedben.

A látható és a láthatatlan közötti hidat úgy a legkönnyebb lerombolni, ha megpróbáljuk megmagyarázni az érzelmeket.

A női ösztöne súgta, (...) ha két férfi ugyanabba a nőbe szerelmes, jobb, ha gyűlölik egymást, mint ha barátok. Mert az utóbbi esetben mindkettőt elveszíti.

Nemcsak osztódunk, hanem újra meg újra össze is találkozunk. És ezt a találkozást hívják Szerelemnek. Mert amikor egy lélek kettéosztódik, mindig egy női és egy férfi lélek lesz belőle.

Sok szerelme volt, mindegyikről azt hitte, hogy szereti, de mindig eljött az a pillanat, amikor a szerelem egyik percről a másikra elmúlt. Az összes dolog közül, amit ismert, a szerelem volt a legbonyolultabb. Most éppen egy nála idősebb fiúba volt szerelmes. (...) Újra hitt a szerelemben, az érzelmeire hagyatkozott, de annyi csalódás érte, hogy már semmiben sem volt biztos. Ennek ellenére még mindig ezt tartotta élete nagy kincsének.

Rengeteg kártyalap..., de ugyanannak a paklinak a részei. Ahhoz, hogy megértsük az üzenetüket, mindegyikre szükségünk van, mindegyik egyformán fontos. Ilyen a lélek is. Az emberek mind összefüggnek egymással, akárcsak a kártyapakli lapjai.


Azt tanulmányozzuk, amit látunk, de amit látunk, az nem mindig az, ami valóban létezik.

"Mindent föladok, amibe belekezdek" - gondolta némi keserűséggel. Talán nemsokára az élet is észreveszi ezt, és nem ad neki több lehetőséget. Vagy talán, ha mindig rögtön az elején föladja, elfogynak az utak anélkül, hogy egy lépést is tett volna.

Nem érti, miért töltik sokan az egész életüket azzal, hogy szétzúzzák az utakat, amelyeken nem akarnak végigmenni, ahelyett, hogy azon az egyetlen úton járnának, amely elvezeti őket 
 valahova.

Ráeszmélt, hogy nagy különbség van veszély és félelem között. "Aki a Magasságos rejtekében lakik..." - így kezdődött a zsoltár. (...) Egy darabig mondogatta, megállás nélkül, és félelme ellenére nyugodtabb lett. Abban a pillanatban nem volt választása: vagy hisz Istenben és az Őrangyalában, vagy kétségbe esik.

Sokszor előfordult már, hogy ha valakivel szemben meggondolatlanul cselekedtem, másoktól is eltávolodtam, akiket pedig szerettem.

Amikor elindulunk az úton, mindig van egy többé-kevésbé határozott célunk, amit általában el akarunk érni. (...) Megtanulni egy dolgot azt jelenti, hogy kapcsolatba lépünk egy olyan világgal, amiről a leghalványabb fogalmunk sincs. A tanuláshoz alázatosnak kell lenni.

A déjá vu (...) több, mint egy hamar feledhető ráeszmélés, hiszen soha nem figyelünk fel olyasmire, aminek nincs értelme. Megmutatja nekünk, hogy az idő nem múlik. Voltaképpen egy ugrás valahova, ahol már valóban jártunk, és ami most ismétlődik.

Nem kell feltétlenül fölmászni a hegyre, hogy megállapítsuk, milyen magas.

Mindegyikünk arról álmodozik, mi minden történhet, és meg vagyok róla győződve, hogy senki nem azon tűnődik, amit maga mögött hagyott, hanem azon, amit ezután talál.

Egy férfi, akinek pénzre volt szüksége, megkéri a gazdáját, hogy segítsen neki. A gazda próbára teszi: ha az egész éjszakát a hegyekben tölti, nagy jutalmat kap. (...) Megkérdezi legjobb barátját, Aydit, nem őrültség-e belemenni egy ilyen fogadásba.
- Segítek neked. Holnap, amikor fönt leszel a hegyen, nézz előre. Én ott leszek a szomszéd hegy tetején, az egész éjszakát ott töltöm egy neked gyújtott máglyával. Te csak nézd a tüzet, gondolj a barátságunkra, és ez majd melegen tart. Sikerülni fog, meglásd, utána pedig majd én kérek valamit cserébe.
Ali kiállta a próbát, elvette a pénzt és elment a barátjához.
- Azt mondtad, fizetséget kérsz...
- Igen, de nem pénzt. Ígérd meg, hogy ha egyszer az én életemben is átsuhan a hideg szél, meggyújtod nekem a barátság tüzét.

Te most utazol, de ugyanakkor ki sem tetted a lábad otthonról. Amíg együtt vagyunk, ez így marad, hiszen van melletted valaki, akit ismersz, és ez azt a hamis illúziót kelti benned, hogy minden ismerős. Úgyhogy ideje, hogy egyedül menj tovább. (...) Nincs két egyforma levél egy százezer fából álló erdőben. Talán két egyforma utazás sincsen.

Napról napra nagyobb gyengédséggel viseltetek irántad. Csodálom a könnyedséget, amivel váltogatod magadban a nőt és a kislányt. Olyan vagy, mint a vonó, amely könnyedén siklik a hegedű húrjain, és isteni dallamot csihol ki belőlük.

A "hol voltál" több, mint egy egyszerű kérdés.


Soha nem tudhatjuk mit tartogat számunkra az élet, és jó, ha tudjuk, merre van a vészkijárat.