Ami leírhatatlan,
a vallomásban az,
ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás
vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.

Müller Péter

Aki szárnyatlanul él a viharos, ködszürke Időben, nem tehet mást, mint vár - várja a jobb világot, s a partot. Így élünk. Jó azoknak, akik várni tudnak még - mert sokan már nem is várnak, egyáltalán.

Angel

Milyen is vagyok? Néha ördög, néha angyal, Néha bevonnád arannyal, Néha szurok, meg toll kéne, Hogy azt kenjed a képére, Néha hívod, néha bánod, Hogy meglátta a napvilágot. Néha megtipor a lába, Néha büszkén nézel rája, Néha vonz, és néha taszít, Ragyogása néha vakít. Néha vár, és néha várat. Néha birtokolhatsz százat. Néha száz vesz birtokába, Néha csak egy ejt fogságba. Néha ostoba az arca, Néha ez csak álca rajta. Néha sír, és néha kacag, Néha boldog dalra fakad, Néha mérges, néha fáradt, Néha kincs a világnak. Néha átok, néha áldás. Néhacsak egy néme kiáltás....

Forever...

Egy életed van. Bármit is kezdesz vele, bármilyen baj is ér, azzal kell élned. Nem teheted meg nem történtté.

A szenvedély elindíthat egy kapcsolatot, de arra nem lehet számítani, hogy életben is tartja.

Egy kínai mondás szerint: "Akik igazán vonzódnak egymáshoz, azokat ezer mérföld sem választhatja el. Akik nem, azok akkor sem kerülnek össze, ha a szomszédban élnek."
A létezés egyetlen állandó tulajdonsága a változás.

Mindenkinek magának kell megterveznie az életét, különben mások teszik meg helyette.

Az erős nem fél. Csak a gyenge fél. Maga a félelem nem egyéb, mint annak a tudatnak az átélése, hogy gyenge vagyok. Védtelen. Megölhető, tönkretehető, kifosztható.

Ady Endre : Ha szeretlek

Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden, minden,
Egy átálmodott kárhozat,
Amely még szebbé fogja tenni
Az eljövendő álmokat.

Ha szeretlek, akkor vergődve
A halált nem hívom soha,
Eltűröm még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golgota.
Mikor álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom -
A lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom.

Ha szeretlek... Ne adja Isten,
Hogy hazug legyen ez a hit!...
De mért?... Legyen hitvány hazugság,
Elég, hogy engem boldogít.
Ha úgy érzem, hogy most szeretlek,
Haljak meg most, ez üdv alatt -
Többet ér egy hosszú életnél
Egy álmot nyujtó pillanat!...

idézetek még ma estére...:)

Nem véletlenül születtünk erre az életre, nem egy értelmetlen színdarab szerepeit alakítjuk. Életünknek, sorsunknak célja van, és a jelek arra mutatnak, hogy egy titokzatos erő, valamiféle gondviselés abba az irányba terelget bennünket.

Magadon kívül senki másra nem számíthatsz. Tudod, ez szomorú, de igaz, és mihamarább tudod, annál jobb.

Ha két embernek együtt kell lennie, végül úgyis egymásra találnak.

- A gyűlölet nélküli harc olyan, mint egy sas szárnyak nélkül.
- Talán nem tudod, ezért elmondom. Egy harcos csak akkor forgatja a kardját, ha kötelessége. Ha gyűlöletből teszi, az csupán mocskos erőszak, nem csatának hívjuk.

Ha valaki rosszabbnak tartja magát a többi embernél, az az egyik legelvetemültebb kevélység - mert a lehető legpusztítóbb módja a másoktól való különbözésnek.

Talán csak álmodlak. Talán te álmodsz engem; talán csak egymás álmaiban létezünk, és reggelente, amikor felébredünk, elfelejtjük egymást.

A Béke Útja olyan, mint egy folyó, és mert nem áll ellen semminek, már azelőtt győz, mielőtt belekezdene bármibe. A béke művészete legyőzhetetlen, hiszen nem harcol semmivel, csak önmagával. Győzd le önmagad és legyőzöd a világot.

A tévedés is fontos. A csalódás is fontos. A kiábrándulás is. A találkozás is fontos, de az elválás is. Fontos a boldogság és a boldogtalanság. A közöny és a szenvedély is fontos. Az árulás is és a bűnbánat is. Fontos az egyedüllét gyötrelme és a kapcsolatok elviselhetetlensége. Az elhagyás és a visszatérés. Fontos a hűség és, sajnos, a hűtlenség is kihagyhatatlanul fontos. Mindent meg kell tapasztalnunk, rosszat és jót. Mindent át kell élnünk. Csak akkor lehetünk valóban egymáséi, ha már minden álruhát, gátlást, önzést, félelmet, csalódást, szenvedélyt, hazugságot levetettünk magunkról.

Nem vagyok gyerek, akinek mindenféleképpen győznie kell. (...) Ne hagyd, hogy úgy győzzek, hogy nem érdemlem meg, és nem érzem azt az örömet, hogy én vagyok a jobb.

Csak két dolog tudja felfedni az élet nagy titkait: a szenvedés és a szerelem.

Rádöbbentem, sokkal nehezebb úgy szeretni valakit, ha együtt vagy vele, mint ha nem.

Itt éltünk, mondom magamban, és boldogok voltunk. Ez a hely a miénk volt, ha rövid ideig is. Ha csak két éjszakát töltöttünk is a fedele alatt, valami itt maradt belőlünk. Semmi, ami kézzelfogható, nem egy hajtű az öltözőasztalon, sem egy aszpirines fiola vagy egy zsebkendő a párna alatt, de valami meghatározhatatlan, életünknek egy pillanata, egy gondolat, egy hangulat. Ez a ház a falaival oltalmazóan fogott körül minket. Szerettük egymást ezek között a falak között. Mindez tegnap volt. Ma pedig továbbmegyünk, mások vagyunk, mint tegnap voltunk, talán csak egy árnyalattal különbözünk tegnapi önmagunktól, de mégis mások vagyunk. Soha többé nem lehetünk azok, akik tegnap voltunk.

Ady Endre : A nap ravaszkodása

Mit akar most a Nap,
Miért akarja így tavasszal
Elhitetni,
Hogy sokkal boldogabb,
Szebb és fiatalabb vagyok? 

Száz új, ifju legény
Méltóbb az elbolonditásra
Vén magamnál;
De jön, jön, jön a fény
S én elkábultan reszketek. 

Óh, nagy akaratok,
Kik munkáltok a tavasz-fényben,
Már tudjátok,
Hogy én öreg vagyok
S öreg ember háladatos. 

Szép, víg üzenetek,
Csengjétek a tavaszt fülembe:
Ifju korral
Minden ember beteg
S én gyógyulok, mert vénülök. 

Mit akar most a Nap?
Azt akarja, hogy emlékezzek
S legyek boldog,
Most már, mikor szabad
S mikor már úgyse lehetek.

Idézetek csak úgy...

Magam vagyok az oka, hogy egyedül vagyok. Meg se próbáltam, hogy tartozzak valahova. Nem tudtam, mit akarok, csak azt tudtam, mit nem akarok.

Van egy régi kínai átok: élj érdekes időkben. Te azt mondod, rohadt élet. Én azt mondom, érdekes idők. Beleszülettünk, ezt kell élnünk.

Meg kellett csókolnom, fejfájós kényszert éreztem, hogy megcsókoljam. Ügyetlen volt a szája, forró és engedelmes. Fogvacogva próbált visszacsókolni, de a kezének már másik erő parancsolt, szabadulni akart a karomból.

Arisztotelész azt mondta, hogy az olimpiai játékokon nem a görög városok legerősebb emberei kapják meg a babérkoszorút, hanem azok, akik egyáltalán beneveztek, és ezzel nekirugaszkodtak, hogy győzzenek. Periklész meg azt mondta, ha Athént nagynak látod, gondolj arra, hogy dicsőségét merész emberek vívták ki, olyan emberek, akik tudták, hogy mi a kötelességük.

Lehetséges egyszerre igent és nemet mondani valamire? Úgy vágyni valamire, hogy közben rettegek tőle?

Mindenki születik valamire, ha igaz. Úgy látszik, én arra születtem, hogy minduntalan fejjel menjek a falnak. Majd utánanézek magamban, mi az oka, hogy ez tetszik is nekem.

Ady Endre : Öreg legény szerelme

Tizennyolc évednek csodáját,
Aranyos, szép lyán-ifjuságod
Titkait és a várt titkokat
Ajkaiddal miért kínálod?

Fájó fejemet símogatva
Nézz bele nagy, fáradt szemembe,
Ma szeretlek és diákosan
Megfrissült a csókjaim kedve.

Ma megbódulok friss testedtől,
Mint tubarózsa illatától,
Ma szeretlek és fájdalmasan
Rejtenélek el a világtól.

De ha holnap ifjabbat látsz majd,
Erősebbet, szebbet, delibbet,
Te, forró, kedves, kívánkozó,
Megmaradsz-e hűnek, szelídnek?

Én nem hívlak, Te akarsz jönni,
Ma még könnyű, szokott a bánat,
Tán nem ölne meg a búcsúzás,
Ma még irgalommal kívánlak.

Ma még futhatsz s itt hagyhatsz bátran
Imát s átkot összerebegve:
Jaj, a te szép, gyönyörű nyakad,
Ne kerüljön fojtó kezembe.

Ady Endre : Szépítő öregség

Kislyányom, most a vágyamnak örülj,
Örülj e csodás, öreg repesésnek,
Felejtsd a gyatra fiatalokat,
Kik a csókkal sietnek vagy megkésnek.
Tudod jól, hogy halásra számítok
S amit az Élet elvett,
Tán holnapig mind Veled pótolom:
Halálosan szeretem a szerelmet.

Hetyke, kényes, várható ifjaid
Gerinc-könnyítőn bánnak el a csókkal,
Hogy aztán még könnyebben fussanak.
Én torkig-vagyok minden földi jókkal
És helyettük a Minden most Te vagy
És Neked én a Minden,
Itt vagy, bár hűtlen tervet tervezel,
Soha, míg élek, el nem mehetsz innen.

Annyi és annyi feledt csók után
S Halállal küzdve, alkudva, ha est tér
És mindig várni, vágyní Tégedet,
Te, Élet, anya, Te gyermek, Te testvér,
Ezt a szerelmet kitől kaphatod,
Ezt az összes szerelmet?
Simogasd meg ritkuló hajamat,
Sírj egy kicsit kis, zavart Éva-gyermek.

Felejtem a jövő sír-fogadót
S elfelejtem, ami ért a világban,
Mert utoljára van még valamim:
Sárga, vidám, nagy szemeidben láttam.
Ujjongj, kislyányom: Halál-tél havaz
S itt állok fehér hitben,
Vágyban és mindent Neked áldozón:
Öreg vagyok s szebb, mint egy ifjú Isten.

Várnai Zseni : Őrzi egy néma óriás

Nem nyithatom fel koponyád,
nem vághatom föl szívedet,
mit gondolsz, és mit érezel,
soha megtudnom nem lehet.

Titokzatos burokban élsz,
akár a lepke télen át,
amit belőled láthatok,
gubóba szőtt külső ruhád.

Mit tudhatom, ki vagy, mi vagy?
Mit forralsz titkon ellenem,
nem ismerhetlek semmiképp,
s nem ismerem a gyermekem.

Arcom vonását hordja ő,
de arca mindig változik,
átvési minden pillanat,
és mind messzebbre távozik.

Csak egyre nő a messzeség,
idő, és tér oly óriás,
lélekország ércajtaját
őrzi egy néma óriás.

Amit tudok, csak sejtelem,
s amit sejtek, csak dőreség,
ám lelked meg nem foghatom,
mert az maga a messzeség.

Czóbel Minka : Vallomás

Ne mondd még a csillagnak sem,
Halkabban, csak halkan !
Oly csöndesen szólj hozzám, hogy
Szavadat se halljam.

Csókod ajkam ne is érje,
Szikratűztől félek,
Lángba borít egy világot
Szívem, ha felébred.

Hagyjuk, hagyjuk szívünk felett
Ezt az arany álmot,
Ezt a titkos, meg nem értett
Fehér boldogságot.

József Attila : Ordas

Éles a szeme a vadnak,
ragadozónak, szabadnak.
Mint a kék tél s a gyötrelem,
világos és könyörtelen.

Ordas kapál az ugaron;
ugassatok az udvaron.
Vonítsatok, de ne nagyon,
meghallja az árny a fagyon.

Zúzmara-lógókkal illan,
jég fénye közt tovavillan;
a kín csattogó hercege,
álmunk házőrzője, ebe!

Friss havat zabál még s érzi
husotok, amint bevérzi.
Eltünődik, száját nyalja
s morog, de maga se hallja.

Kardos Csongor : Hozzád

Lassan és hangtalanul
körém folyik és bekebelez,
megfekszem gyomrát és
hányadékában fuldoklom zihálva;
futni, menekülni akarnék tehozzád,
de minden sötét, fojtó, levegőtlen és nyálkás;
lerogyva földre, remegve, kúszva,
lábak nélkül is elérek hozzád!
éhségtől ordító farkasok dúlják fel bennem
a magányt;
bevallva-bevallatlanul kiszolgáltatott vagyok,
és magam alá vizelek,
mint szorongó gyerekek
és megtört, magatehetetlen öregek.
Felbuggyanó neved bennem a vágyakozás.
És nem tudom hogyan, miért,
miből, meddig még,
de újra meg újra megpendül
mélyen, belül, valahol a remény:
egyszer még kezedbe felejtkezik arcom.

Szabó Lőrinc : Szeretlek

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.


Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Szabó Lőrinc : Ébredés

Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal az égen át:
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok...és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyűlt volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden ígérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet...Ő
ép fölnézett rám: A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!... - sikoltotta s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.

Szabó Lőrinc : Ma még

Egymástól messze ébren álmodunk.
Ez már fél-halál! Hol vagy? Szavaid
kisérnek, ringatnak: „Egy ideig…”
Vonatom zug. „…nem találkozhatunk.”
Hajó visz. Itt? Ott? A nap rég kihunyt.
„Mihelyt lehet…” Hab suhog. Ott meg Itt
szétleng; de az álomhang átsegit:
„… azonnal értesitlek.” Óh, megunt
kikötő, tulpart! Zörgő kerekekre
emel a célom. „Vigyázz a szivedre!”,
szólsz még utánam; s végül, csókpuhán:
„Nagyon hiányzol!” Éjsötét a távol
s a csönd csupa seb. Ma még igy hiányzol.
Csak igy. De mi lesz a halál után?!

Szabó Lőrinc : Képzelt képzeleteddel

Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves, mialatt
gyors kerék visz: sóvár magányomat
hívja magányod, együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhűlni szorítását sziveden.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
volna, magába, míg így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.

Szabó Lőrinc : Káprázat

Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part s tenger összevegyül,
               
s együtt, egymás partján heverünk; –
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; –
                  
vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerüen
lüktetnek és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; –
           
vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,
húnyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,
                    
s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc –
                 
óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltününk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.

Ady Endre : Elfogyni az ölelésben

Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban, tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, vig halott
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Ady Endre : A mentő glória

Jönnek, jönnek, jönnek elébem
Bűnös multamnak évei
Gyászfátyolosan, feketében.

Mindegyiknek van egy nagy vádja
S én bűnrovásom hallgatom
Mellem vervén, hajam cibálva.

Ez is igaz, ez is: valóban
Nem voltam én állhatatos,
Sohase voltam, semmi jóban.

Tavaszt láttam csunya avarban
S elszalasztottam a tavaszt
S kellő időben meg nem haltam.

Bántottam, kik védtek, szerettek
S öleltem a judásokat:
Igazuk van, akik megvetnek.

De mégis, mégis gyászos pírban
Látom a mentő glóriát
Fejem körül, mert sokat sírtam.

Szabó Lőrinc : Ma még csak

Nem tudok én okosan
beszélni veled, mert
a szép test nyugtalanít:
nem látlak annak, aki vagy,
nem az vagyok, aki voltam, és
sokszor a szó csak azért
fontos, mert amíg
akadozva másról
beszélsz, én már az eljövendő
csókot látom a szádon.


Mindenkinek érthetetlen
a másik, - én tudom, hogy
csak akkor enyém a gondolatod,
ha te is enyém vagy, - óh, amíg
külön vagyunk, nem elég bizalmas
teljes szemérmét
levetkőzni a lélek,
de a testi szerelemben
összesimul és
játszva megérti az érthetetlent.


Ne haragudj, kedves, de még
nem tudok okosan
beszélni veled, mert
túl-friss vagy nekem, és
még csak annak örülök,
hogy vagy, hogy élsz, és nekem élsz:
ma még csak zavaromat
tudom elmondani, azt, hogy
szeretlek és
akarlak érthetetlenül.

Ady Endre : Minden csak volt

Minden csak volt: ma nincs semmi.
Lenni?
Kell az ördögnek ma: - lenni.
Minden csak volt, ma nincs semmi.

Bilincselten, rabon, zártan,
Vártam
S bús vagyok a mártírságban:
Nem ezt vártam rabon, zártan.
Vártam jó emberesebbet,
Szebbet
S hű életem mindig messzebb,
Hogy kapjon emberesebbet.

Ady Endre : Átkozott a gondolat

Óh, átkozott a csúf Gondolat,
Szörnyű szépsége az Embernek,
Kit most nagyszerűen levernek
Bűnei. 

Óh, Ember, aki senki se vagy,
Mért akarsz még te senkibb lenni,
Rabolni, ölni s enni s enni
Mért akarsz? 

Óh, Ember, gondolj csak egy kicsit
Vagy egy nagyot voltodnak vesztén,
Zsidó vagy Alláh-s vagy keresztyén:
Lakolál. 

Óh, Ember, jönnek a bajok
És te csupán ostoba voltál
S ledől bizony most minden oltár,
Ami volt. 

(Jaj, be baj, jaj, be nagy-nagy kár.)

Ady Endre : Játék a sorssal

Bekötöttem a szemed
És most találj hát meg, Sors:
Húnyósdi, buvósdi
Másképpen nem lehet,
Nem lehet és nem lehet. 

Lenyelem csábos szavad
És hiába beszélsz, Sors,
Kurjongni, kiáltni
Már régen nem szabad,
Nem szabad és nem szabad. 

Én tudom és jól tudom,
Hogy engem is célzolsz, Sors,
Kapósdi, futósdi:
Utamat befutom
S állok a kereszt-uton. 

(Ha labda is vagyok,
De a játékból
Ki lehet állni.)

Ady Endre : Fénylik a tenger

Sohse hittem, hogy dolgainkat
Rossz szemével igazán látja,
Mégis:
Beszéljen a Gondviseléssel,
Ha a Gondviselés barátja. 

A Gondviselés okos isten
S talán őt is gonddal cipelte.
Mégis:
Viseli annak is a gondját,
Aki minden bentről kiverve.

A Gondviselés még hinárzik
Lovas lábainak alatta,
Mégis
Már hangzik az ős-új kiáltás:
Üdvözlégy thalatta, thalatta. 

A tenger, a milliók lelke,
Már melegen fénylik előttünk,
Mégis
Ő régi-bután hadonászik
S mosolyogja Dózsa-elődünk. 

Őrültje a Gondviselésnek,
Semmit se bír már tisztán látni,
Mégis,
Ha szánjuk is, kímélnünk nem kell:
Rosszabb nem jön nála, akárki. 

Hogy fog ő még alkura lépni
Utáltak és féltek hadával,
Mégis
A Gondviselés elpártolni
Tőle, a dühödttől, nem átall. 

Keseredten miként bámulhat,
Rossz szemei miként merednek:
Mégis,
Ha tíz életet tízszer élne,
Jön, itt van már tenger eretnek.

Ady Endre : Be gyönyörű tavasz-éjjel

Akár erre, akár arra,
(Be gyönyörű tavasz-éjjel)
Csak szívünkben fölkavarva
Mehetünk,
Akár erre, akár arra. 

Vagy ezt mondod, vagy azt mondod,
(Be gyönyörű tavasz-éjjel)
Be fájnának most a gondok.
Jól vigyázz.
Vagy ezt mondod, vagy azt mondod.

Ha szeretsz, ha nem szeretsz még,
(Be gyönyörű tavasz-éjjel)
Én szeretni úgy szeretnék
Valakit,
Ha szeretsz, ha nem szeretsz még. 

Talán igen, vagy talán nem.
(Be gyönyörű tavasz-éjjel)
Reszketve szólok, hogy: ámen,
Legyen úgy,
Talán igen, vagy talán nem.

Ady Endre : Félig csókolt csók

Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.

"Vicces, hogy egy szia mindig viszláttal végződik; hogy az örökké valahogy mindig elmúlik; hogy mikor leginkább kellene, senki sincs melletted; hogy mennyi hazug szó lehet egy szerelmes levélben; hogy a legszebb emlékek könnyekkel járnak; hogy az emberek nem felejtenek, de megbocsátanak.. vicces, hogy az élet ilyen ironikus is lehet.. de a legviccesebb, hogy számomra ebből semmi sem vicces.."

Teljesen mindegy, hányszor csináltatsz új frizurát, hányszor mész edzésre vagy hány pohár Chardonnay-t iszol meg a csajokkal; az ágyban minden éjjel aprólékosan végiggondolod, mit is rontottál el..

Ady Endre : Bánat dalai

Mikor megláttalak, új életre keltem,
Kínos élet zordon multját elfeledtem,
Megnyílott előttem a bezárult éden,
Újra fellobogott elhamvadt reményem.
- Rózsaszinű felhők úszkáltak az égen. 

Ha néha hányt-vetett kétkedés hulláma,
Boldoggá tett szemed bíztató sugára.
Óh, hogy hittem én e csalfa, bolygó fénynek...
...Rabszolgája lettem csapodár szivének...
- Hittem a mosolygó, rózsaszinű égnek. 

Amikor elváltunk, szívem fénylő lángja
Kialudt örökre sötét éjszakába'...
Komor bánattá vált tündöklő reményem,
Fojtogató kínná égő szenvedélyem...
- Sötét, bús fellegek nyargaltak az égen