Gondoljon mindazokra, akikre nem fordít elég figyelmet, mert egy napon, mikor eltűnnek az életéből, túl késő lesz!


A szívem kihagyott egy ütemet, aztán megbotlott és hasra esett.


Mindig így érzed, hogy csak egyetlen embert tudsz szeretni a világon. De aztán találsz valaki mást, majd pedig őrültségnek fog tűnni, hogy valaha is aggódtál emiatt.


Az egy dolog, ha valamit nem akar az ember, de teljesen más, ha közlik, hogy esélyed sincsen rá. Azt hiszem, jólesik a tudat, hogy egy nap belevághatsz, ha meggondolnád magad.


Hogyan vágyakozhat a szív olyasmi után, amiről a fej tudja, hogy lehetetlen, bűnös dolog?


Az fontos igazán, akit félünk elveszíteni.


Tudom, néha jobb így maradni, önmagunkba fordulva, magunkba zárkózva. Mert elég egy pillantás, hogy meginogjunk, elég, ha valaki kinyújtja a kezét, és máris érezzük, mennyire törékenyek, mennyire sebezhetőek vagyunk, és minden összeomlik, akár egy gyufából emelt piramis.


A türelem kér, sohasem követel. A türelem elviseli mások tökéletlenségét.


A végzet, az hatalmas dolog. Nem lehet elszaladni előle. Utoléri az embert.


Amit nem lát a szem, azért nem fáj a szív.


A szerelem bonyolult, és ami a legrosszabb, kiszámíthatatlan.


Vannak emberek, akikkel élni nem könnyű, de akikről lemondani lehetetlenség.


Amikor valahol végre jól vagyok, eszembe ötlik: nemsokára vége. S ahelyett, hogy minden percét kiélvezném, azon búslakodom: percről percre fogy az időm.


Akkor is nekivágok, ha nincs reményem, s akkor is kitartok, ha nem kecsegtet siker.


Nem "megbocsátani" nehéz, hanem elfelejteni és újra hinni.


Néha azzal veszekszünk a legtöbbet, akit a legjobban szeretünk.


A büszkeség tréfa, melynek hallatán a bennünk lakozó idegen előbb-utóbb felkacag.


Szeretném, ha lelassulna az idő... szeretném, ha lenne időm élvezni az életet.